A kommunista párt diktatúrája lassú erjedéssel hanyatlott. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap képviselői már a Géza-rezsimmel is több fontos szerződést aláírtak. Az Egyesült Államok tanácsadókat küldött az országba, a nyugati államok sorra nyitották nagykövetségeiket Esztergomban. Az  igazi rendszerváltás azonban csak Géza halála után kezdődött.

A fiatal, agilis, már technokrata szellemben szocializálódott Istvánt 997-ben választották az Elnöki Tanács elnökévé. István a reformkommunisták puccsának köszönhette hatalmát. Egy hirtelen megszavazott alkotmánymódosítással, a konzervatívok távollétében hoztak össze egy ülést, és szavaztak bizalmat Istvánnak. A világpolitikai események kényszerét felismerve hozták össze a reformerek a csonka ülést, többen közülük előremenekülésnek tekintették választsukat. A változást kierőszakolók döntése radikális volt, és sokak szemében igen durvának tűnt.  Hamar szembe is kerültek a keményvonalasokkal: több, az alkotmánymódosításból kihagyott ortodox kommunista a Központi Bizottság egy másik csonka ülésén Koppányt választotta a Tanács elnökévé.

Az ENSZ, a Világbank és az USA is csak Istvánnal volt hajlandó tárgyalni, aki ígéretet tett a szükséges stabilizációs csomag végigvitelére, és megszorító intézkedések sorozatát, gyors privatizációt, és a teljes állami intézményrendszer átalakítását ígérte külföldi támogatóinak. Hamarosan amerikai csapatok is érkeztek az országba.

Koppány azonban ellenállást szervezett, és Siófokon ellenkormányt alakított. A régi pártelit több ismert figurája csatlakozott hozzá, és kimondták, hogy nem fogadják el az esztergomi döntéseket. A törékeny belpolitikai helyzetet István határozott fellépése oldotta meg. Amerikai tengerészgyalogosokkal megerősített elitcsapatait a somogyi térségbe vezényelte, és elfoglalta Siófokot. Koppány holttestét négy napon át, óránként bemutatták az összes tévécsatornán.

István három év után fejezte be formálisan is a rendszerváltást. 1000 karácsonyán teljesen új alkotmányt nyújtott be az Országgyűlésnek. Ennek értelmében feloszlatták az Elnöki Tanácsot, ugyanakkor létrehozták a miniszterelnöki tisztséget, amelyet ettől kezdve István töltött be.

István miniszterelnökségének kezdetét a gyors privatizáció jellemezte. A termelőszövetkezeteket egyetlen tollvonással megszüntette, ami a jórészt agráriumból élő lakosságot alapjaiban rázta meg. Az új tulajdonosok sok esetben külföldi befektetők lettek. A változásokat ellenzők komoly ellenállási gócokat alakítottak ki országszerte.

A kommunisták több régi erős embere ismét szervezkedni kezdett, és az elégedetlenséget kihasználva megpróbáltak visszatérni a hatalomba. Lényeges közjogi érvük volt, hogy nem volt törvényes a 997-es választás, ami Istvánt tette az Elnöki Tanács elnökévé, így minden azóta hozott törvényt illegitimnek tekintettek.

István újra és újra lecsapott: Ajtony és Gyula is azok közé a befolyásos reformkommunisták közé tartozott, akik kivégzőosztag előtt végezték. Mindketten elfogadták ugyan a reformok szükségességét, de óvatosságra intették a kormányt, és nemzeti ellenállásra buzdítottak bizonyos rendelkezésekkel szemben. Mindketten hatalmas vagyont szereztek az előző rendszerben. Kivégzésük után ingatlanjaikat és földjeiket államosították, majd eladták, részben nyugati tőkéseknek. A nyílt ellenállás felmorzsolódott.

István ellen élete vége felé azonban merényletet kísérelt meg ortodox kommunisták egy csoportja. A volt KB-titkár, Vazul állt a puccskísérlet élén, aki megpróbálta a közel 30 éve kormányfősködő Istvánt meggyilkoltatni. Az összeesküvést azonban a rendkívül hatékony titkosrendőrség leleplezte, Vazult pedig megvakíttatták és megsüketítették. Az összeesküvés több befolyásos tagja elmenekült az országból, és ők Lengyelországban komoly emigráns központot szerveztek. Itt illegális lapkiadót működtettek, és István-ellenes propagandát fejtettek ki.

István után minden nehéz

1038-ban István meghalt. Utódját maga jelölte ki. Egy félig olasz származású politikust, a sokáig külföldön élő Pétert választották végakarata szerint miniszterelnökké. Péter akkor már évek óta ifjúsági és sportminiszter volt, és gyanús privatizációs ügyei miatt az egyébként korlátozott jogosítványú ellenzék állandó céltáblájává vált. István mégis jobban bízott benne, mint többi szövetségesében.

1041-ben az Országgyűlés addig megbízhatóan István-hű tagjai is megelégelték a Péter-kormány gyenge teljesítményét, és kizárták a kormánypártból Pétert. Péter elsősorban korrupciós botrányaiba és a meglóduló inflációba bukott bele. Az ellene készülődő per (hivatallal való visszaélés, hűtlen kezelés) elől Bécsbe szökött.

Azonnal új kormányt választottak: szeptembertől a középutasnak tartott Sámuel lett a miniszterelnök, aki az István-rezsim egyik befolyásos vezetője volt, de Péter félreállította. A Sámuel-kormányt azonban az USA nem volt hajlandó elismerni. A tárgyalások Washingtonnal decemberben megszakadtak.

A következő két évben kétszer is a NATO légicsapásai érték az ország nyugati felét, hogy kikényszerítsék Péter visszatérését. A nyugati kormányok, és a nemzetközi közvélemény továbbra is Pétert, az itthon nyugati bábnak tekintett politikust támogatta. A háborús helyzet tönkretette az átalakuló magyar gazdaságot.

Az ország délkeleti részén sorra alakította alapszervezeteit egy új, a hatalmat magának követelő párt, amit “csanádi csoportnak” neveztek, megalakulásának helyszíne után. Az új csoport sem Pétert, sem Sámuelt nem tartotta alkalmasnak az ország vezetésére, és fegyveres ellenállás szervezésébe kezdett a szerintük tehetetlenül marakodó, és az országot kivéreztető, "István köpönyegéből" előbújt politikusokkal szemben. Sámuel 1043-ban rohamosztagokat küldött székházaikba, a párt vezetőit kivégezték.

A következő év elejétől (1044) azonban a NATO légiereje már az egész Dunántúlt bombázta. Júliusban Sámuel Debrecenbe helyezte át a kormány székhelyét, félve a szaporodó légitámadásoktól.

Sámuelt július 5-én saját rezidenciája előtt felrobbantották. A merényletet egy addig ismeretlen ellenzéki csoport vállalta magára, és nem kizárt, hogy a CIA állt a háttérben. Ugyanakkor az előző évben kivéreztetett csanádi ellenzékiek is gyanúba keveredtek.

Mindenesetre gyanús, hogy Péter már a merénylet délutánján Esztergomba repült, és új kormányt alakított. Igaz, kormánya erős külföldi befolyás alatt állt: átadta az Egyesült Államok kelet-európai hadműveleti parancsnokának a magyar hadsereg vezetését, továbbá az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnökére bízta a magyar külügyek irányítását. Az átmeneti kormányt az USA egy újjáépítési csomaggal támogatta.

A Tiszántúli Tanácsköztársaság

Péter azonban nem tudta megszilárdítani pozícióit. Az évtizedek óta illegálisan működő kommunista párt hatalmas támogatói bázist szerzett a zavaros időkben, és a Tiszántúlon Vata vezetésével 1046-ban kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az agilis Vata az elmúlt negyven év összes privatizációs szerződését érvénytelenítette a régióban, és a rendszerváltás előtti világ visszatérését ígérte rosszul kiképzett, alig felszerelt, de elszánt híveinek.

Péter lassan reagált, és a Tanácsköztársaság hatalma néhány hét alatt a Dunáig terjedt, sőt, rövid időre Budapest is a kezükre került. A felkelők rögtönítélő bíróságokat állítottak fel, és ezek egyike halálra ítélte Gellértet, István egyik legfontosabb, akkor már nyugdíjas, de dúsgazdag külföldi tanácsadóját.

Az amerikai csapatokat a Tanácsköztársaság néhány hónapos uralma alatt kivonták az országból, Péter támogatása túl drága lett a más gondokkal is küzdő nyugatiaknak.

A reformkommunisták második generációja: a Vazul-csoport visszatér

Vata populista nézeteivel azonban az elit nagy része nem azonosult, és a képviselők egy csoportja meglepő döntést hozott: olyan embert találtak az ország irányítására, akit a kommunisták és a kapitalisták is elfogadtak. Hazahívták Andrást, aki még akkor menekült Lengyelországba, amikor a Vazul-féle összeesküvést István a 30-as évek közepén lebuktatta.

András ekkor már tizenöt éve szervezte az emigrációból a magyar ellenállást, és most bebizonyosodott, hogy kapcsolatrendszere túlélte a földrajzi távolságot. Írásait, beszédeit ismerték az emberek, és számon tartották őt, annak ellenére is, hogy egyszer sem lépett be az országba, amióta menekülni kényszerült. András nem szimpatizált az István-utódnak számító Péterrel, de kommunista gyökerei ellenére a piacgazdaság híve lett a száműzetésben.

1046 szeptember végén az Országgyűlés megválasztotta Andrást miniszterelnöknek, aki hatalmát leginkább a mellé állt fegyveres erőknek köszönhette. András óvatos reformokat ígért, tiszta és átlátható döntéseket, de a Tiszántúli Tanácsköztársaság vezetőit kivégeztette. Ugyanakkor a Péter idején meggazdagodott üzletembereket és korrumpálódott politikusokat is letartóztatta, vagyonukat elkobozta. Októberben elfogta Pétert is, akit megvakíttatott.

Az elmúlt nyolc év háborúskodásába belefáradt ország elfogadta Andrást, azonban a külföld idegenkedve fogadta az új rezsimet, amelynek populista retorikája, államosítási törekvései megijesztették a befektetőket. András hazahívta a Vazul-féle emigráció másik nagyágyúját, Bélát is, aki a védelmi munkálatokban főszerepet kapott. Erre nagy szükség volt, mert az USA nem ismerte el az új kormányt, és egészen 1058-ig kereskedelmi embargóval sújtotta az országot. Washington álláspontja szerint András diktatórikus eszközökkel vezette Magyarországot, és Pétert tartották az utolsó legitim magyar kormány fejének. A rövid ideig működő Tanácsköztársaságot természetesen szintén nem tekintették törvényes hatalomnak.

Az amerikai gépek háromszor is bombázták a Dunántúlt, de Béla vezetésével a remekül működő magyar légvédelem súlyos veszteségeket okozott a Pentagonnak. A Pozsonynál lelőtt B-52-es füstölgő roncsairól készített felvételek az amerikai közvéleményt is erősen megosztották, miközben az ENSZ több befolyásos állama is közvetíteni próbált. Azonban egy kormányváltás kellett Washingtonnak ahhoz, hogy az immár demokrata párti elnök aláírja a békét Magyarországgal. A szerződés szerint több régi gazdasági kedvezmény újra hatályba lépett, míg az USA 12 év után végre elismerte az András-kormányt, és a gazdasági embargót feloldották.

Polgárháború az András-párt és a Béla-párt között

A béke megkötése után azonban Béla mellőzve érezte magát. Elsősorban akkor romlott meg viszonya Andrással, amikor Salamon kapta az országos lista második helyét az 1058-as választásokon. Korábban ez a hely több ciklus óta Béláé volt. Béla ezért a kormányzópárt több szakadár tagjával saját pártot alakított, és így mérettette meg magát a választásokon. Andrásék győztek, de többségük csekély maradt. Ez 1059-ben kormányválsághoz vezetett, és András tárgyalásokat kezdeményezett a Béla-párttal.

A tiszavárkonyi csúcstalálkozón Béla elfogadta volt elvbarátja koalíciós ajánlatát, és az ezzel járó belügyi tárcát. Béla és András azonban képtelen volt néhány hónapnál tovább együtt dolgozni. Vitáikat rendre a sajtó elé vitték. András aggódni kezdett - talán nem is alaptalanul - a rendőrség gyors felfegyverzése miatt, Béla pedig a koalíciós szerződés megsértésével vádolta a kormányfőt. Végül András-párti képviselők egy csoportja  vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték Béla gyanús fegyverkezési programja ügyében. Béla nem jelent meg a bizottság előtt, és amikor már komoly hecckampány indult ellene, akkor titokban Lengyelországba utazott.

A magyar határ mentén kiképzőtáborokat épített, és tovább irányította pártját az emigrációból. Itthon betiltották ugyan a pártot, de Béla befolyása a fegyveres testületeknél továbbra is érezhető volt, bizalmi embereinek sora maradt ugyanis kulcspozíciókban.

Béla pártjának katonai szárnya élén 1060 utolsó napjaiban visszatért Magyarországra. A rendőri egységekre támaszkodva sorra állította maga mellé a helyőrségeket. Előre hozott választásokat követelve alig két hét alatt maga mellé állította a fegyveres erők nagy részét. Kitört a polgárháború.

András csapatai érzékeny vereségeket szenvedtek, és a miniszterelnök kénytelen volt elhagyni a fővárost. Menekülés közben furcsa baleset érte Andrást: egy konvojához tartozó Mercedes gépkocsi halálra gázolta. Bizalmasa, Salamon, az Egyesült Államok követségére menekült, majd hamarosan elhagyta az országot. András balesete után a polgárháború gyorsan, néhány hét alatt befejeződött.

A kommunisták utolsó feltámadása és bukása

December végén Bélát miniszterelnökké választotta a saját híveiből összehívott ideiglenes országgyűlés. 1061-ben megtartották az előre hozott választásokat, mely megdöbbentő eredményt hozott: elsöprő többséget szereztek a kommunisták. 61 évvel a rendszerváltás után a Koppány és Vata emlékét őrző párt a régi rezsim visszaállítását követelte. Béla azonban nem engedett, feloszlatta a parlamentet, a kommunista vezetőket pedig bebörtönöztette és kivégeztette. 

Béla puccsát azonban az USA épp úgy nem fogadta el, mint annak idején Andrásét sem. Féltek, hogy a tizenkét év alatt kikényszerített kereskedelmi engedményeket ismét elveszik, és erre komoly esély is volt, hiszen a kommunista parlament szétkergetése után sem hagyhatta Béla figyelmen kívül a lakosság igényeit. Béla, az ötvenes évek Amerika-ellenes háborúinak hőse, abban bízott, hogy ismét sikeresen ellen tud állni a nyugati nyomásnak.

Közben Washington Salamont ismerte el az ország törvényes vezetőjének, akinek miniszterelnök-helyettesként kellett volna átvennie András balesete után a kormány irányítását. Az 1058-as béke idején feltűnt Salamon a két ország közti megbékélés emblematikus figurája volt, míg a katonai parancsnokként dicsőséges Béla éppen a háborús korszak jellegzetes alakjaként vált gyűlölt és ördögi figurává a tengerentúli sajtóban.

Az amerikai kormány ismét a katonai beavatkozás mellett döntött, és 1063-ban megkezdődött az ország bombázása. Bélát ekkor tragikus baleset érte, alig néhány nappal a légicsapások első hulláma után: Dömösön tartott éppen nagygyűlést, amikor a díszlet hirtelen leomlott, és maga alá temette. Béla súlyos sérüléseket szenvedett, és néhány nappal a baleset után meghalt. Salamon amerikai ejtőernyősök támogatásával azonnal hazatért, és átvette a kormány irányítását.

Béla több befolyásos embere a hadvezetésből Lengyelországba menekült, és ott újraszervezték a Béla-pártot. A párt katonai szárnya ismét megtöltötte újoncokkal az északi határnál lévő kiképzőtáborokat.

A következő rész